….de még soha nem merted megkérdezni, folytathatnám némi plagizálással a címet. Amit most közreadok, hogy körtársaim e tudás iránti vágyát kielégítsem, a Kadarkáról való ismereteiket bővítsem, a Borászati Füzetek című szaklap második évfolyamában, a XII. füzetben jelent meg, 1870 decemberében. A lap szerkesztői és kiadói ekkor Somssich Pál és Entz Ferenc. Bár nem doktori disszertációt készítek és írásomat nem a Testnevelési Egyetemre (az intézmény leánykori nevét használom) nyújtom be, sőt sem a Pázmány Péter Egyetem, sem az ELTE nem kap szerepet a történetben, mégis pontosan közlöm a lelőhelyet: az említett lapszám 717-718. oldalán található fejtegetést idézem meg. Érdekes, hogyan vélekedtek kiváló elődeink a Kadarkáról és tanulságos látni, hogy rossz évjáratban mi történt a szőlővel, milyen bor készült.
Az 1870. évi szüret katasztrófális eredményt hozott. A csak az 1838. esztendőhöz hasonló pusztító téli hideget hatalmas őszi esőzések előzték meg (amely esőnek eleinte örültek a gazdák, mert évek óta szárazság sanyargatta a szőlőket), majd a szőlővirágzás idején ismét ellenséges az időjárás, azt hiszem megéri az idézet: „a szőlő-rugásnak soha sem volt nagyobb dísze és helye, mint az idén, s azért bogyóikat csak azon szőlőfajok nem rugák el, melyek e tekintetben igazán vastermészettel birnak”. (i. m. 709. o.) Később meleg és ismét bő esőzés hatására a vékonyhéjú fajták szeme felhasadt és a rothadás állt be. A vastagabb héjú, később érő fajták – és a Kadarka ilyen – meg a kevés napsütés és a kevert ültetvények (a korai és késői érésű fajták együttes telepítése szokás volt) miatt szükséges , a számukra az optimálisnál korábbi szüret következtében adtak értéktelen alapanyagot. (Persze ezek a fajták is megszenvedték az említett szélsőséges természeti körülményeket.)
És most lássuk a Kadarkát. „A vörös bor, mely Magyarországon majdnem kivétel nélkül a nemes kadarkából készül, aligha meg fog felelni várakozásunknak, akár csak azon mértékben is, mint a fehér.” (A fehér bor minősítése: „a középszerűség vonalát csak azon szőlősgazdák kezén haladja túl, kik a szüretet el nem hamarkodták”.) Pedig a Kadarkáról alkotott általános vélemény ugyancsak hízelgő, sőt bátran mondhatjuk, hazafiasan túlzó: „A nemes kadarkának, mint a legjobb vörös borok nyersanyagának jó hírét soha nem fogja végkép elhomályosítani a külföldi fekete szőlők bármelyike; de vannak bizonyos feltételek, melyekhez természete kötve van, miszerint tökélyének főfokát elérhesse; s ezen feltételek közé tartozik az évjáratnak sokkal nagyobb s hosszabban tartó melegsége, mint a milyent neki az 1870-iki nyújthatott.”
M is a gond a fajtával? „A nemes magyar kadarka, mint a magyarországi nyarak szülötte s híve nem tudott megbarátkozni mult nyarunk rendkivüli hüvösségével, esőzéseivel, s módnélküli szélességével; fürtjei nem érhettek meg az idén még a legkésőbbre halasztott szüretelési idővel sem, festő részei nem fejlődhettek ki kellőleg; héja sokkal kevésbé bőrszerű, hogy sem a tulságos nedvességgel kellőleg daczolhatott volna: megrothadt tehát több helyütt; csutkája rendesen nem tulságos hosszu ugyan, de még sem volt képes az idei gyakori szeleknek és viharoknak ellenállani, s ennél fogva találkozott a kadarka közt is számos csutka-száraz fürt.”
Íme, amit borász barátaink hangsúlyozni szoktak – a Kadarka szeszélyes, igen-igen évjárat függő -, azt egy konkrét esztendő, az 1870. év példája is szemléletesen igazolja.
Zárásul a borász felelősségének és szerepének kiemelése céljából idézek néhány veretes mondatot, továbbra is a Kadarkáról szólva, természetesen az 1870-es tények bemutatásával. „Miből állhatott tehát az idei kadarka must keveréke?…Bizonyos arányban éretlen fürtök szintelen levéből – bizonyos arányban rothadt fürtök selejtes maradványaiból, és ismét bizonyos arányban a meglehetős számu tápláló anyafürttől elvált csutaszáraz s éretlen fürtökből, mik egyébbel sem telvék meg, mint tiszta eczettel.” Érzékletes leírása a rettenetes, sőt, valójában használhatatlan alapanyagnak!
S hol van itt a termelő, a borkészítő gazda felelőssége? A válasz: „Mondhatná ugyan a nyájas olvasó, hogy ezen utóbbi, már plusquam szemetet, csak tán még sem keverték bele a mustba! De csalódik, mert bele keverte biz a tudatlan kapzsiság, mely szintoly buján tenyésző növény minálunk, mint bozótjaink nádja.”
Reménykedjünk, hogy a tudatlan kapzsiság már a múlté és csak kiváló Kadarkák készülnek – nekünk.
Budapest, 2012. decemberében
Dr. Tarján Balázs