A bort eddig úgy ismertem, mint egy kellemes italt, amit ünnepi alkalmakkor vendéglőben vagy otthon ittam, iszom, élvezünk. Tudtam, hogy szőlőből készül (többnyire), és jártam borpincében, szüreten, még a híres borvidékeken, Kaliforniában, Francia-, Olasz- Spanyolországban, Portugáliában és itthon is, nagyon sok helyen. Az utóbbi években főként fröccsként fogyasztottam. Korábban fehéret, vöröset, rozét vegyesen, később kitartóan a vörösnél maradtam. Közel tíz éve egy alkalommal Hajóson egy nagyon kedves borosgazdával találkoztam, és a pincéjében kóstolt bor a mai napig mindennapos társam. Az orvos is támogatja ezt a szoros kapcsolatot.
Aztán Buza Péter (tudják, BUDAPEST!) legújabb akciója kapcsán egy teljesen új világ nyílt meg előttem: alapítója lehettem a Kadarka Kör csodájának (az esetről az említett feltaláló bővebben ír a könyvben). A kör tagjainak kiválasztása, a szervezés, az első találkozások, kóstolások teljesen új arcát mutatták meg ennek a szőlő-bor világnak. Akár a borászok, akár a Kadarkák, akár az azt kóstolók olyan oldalukat mutatták meg, amelyről fogalmam sem volt. Az elmúlt év során nem lettem jobb borszakértő, de megtanultam becsülni azokat, akik értik mi zajlik a tőkék között, a pincékben és a kereskedelemben. Megtanultam, hogy a bor nem „jó”, hanem „szép”, főleg ha nekem ízlik, és olyan ízeket, illatokat lehet felismernem benne, amikről nem is hallottam addig soha. Nem beszélve olyan „bennfentes” eszmecserékről, mint… de nem untatok vele senkit.
A legjobb a Kadarka Körben, hogy nem is kör, hanem olyan asztaltársaság, ahol a szomszédaimmal összekacsintva koccintunk, és jó bor és vacsora mellett jókat beszélgetünk − a szabályaink nem tiltják – sok mindenről, ami nem KADARKA. De azt mindig megállapítjuk, hogy jó kadarnagynak lenni a kadarnagyok között. S munkálkodunk azon, hogy BUDAPEST hamarosan ismét büszkélkedhessen történelmi borával, a Kadarkával, mindannyiunk örömére és egészségére.