Kategória: kadarnagyok

A bort eddig úgy ismertem, mint egy kellemes italt, amit ünnepi alkalmakkor vendéglőben vagy otthon ittam, iszom, élvezünk. Tudtam, hogy szőlőből készül (többnyire), és jártam borpincében, szüreten, még a híres borvidékeken, Kaliforniában, Francia-, Olasz- Spanyolországban, Portugáliában és itthon is, nagyon sok helyen. Az utóbbi években főként fröccsként fogyasztottam. Korábban fehéret, vöröset, rozét vegyesen, később kitartóan a vörösnél maradtam. Közel tíz éve egy alkalommal Hajóson egy nagyon kedves borosgazdával találkoztam, és a pincéjében kóstolt bor a mai napig mindennapos társam. Az orvos is támogatja ezt a szoros kapcsolatot. „Angelus Róbert, kadarnagy” bővebben

Véletlenül ismerkedtem meg a Kadarkával. Hogy egészen pontos legyek: az emlékével. Borozó Budapest című kötetem adatgyűjtése során, amikor kiderült, hogy a hajdan oly kiváló budai vörösbornak ez a fajta volt a szőlője. Azonnal eszembe jutott, rám vár a feladat, hogy újra az legyen: egy újjászülető remek fővárosi bor. Két éve fordult termőre a gondolat, zsákutcákat kerülgetve jutottam el idáig, s most már egy remek csapattal a dűlőúton járunk, ami többünk reményei szerint újra boráért telepített kadarkásokba vezet, több helyén is talán Budának. Ritkán adatik meg egy író embernek, hogy ilyesféle akciókat menedzselve túllépjen a maga mesterségén, bár ami azt illeti, ez velem már máskor is előfordult. „Buza Péter, főkadarnagy” bővebben

I and the Kadarka. Azért a mondat, mert olyan angolos, és már a reformkor nagyjainak is sok mindenben az angolszász világ volt az ihletője (igaz, nem épp a borászat tekintetében). Másrészt pedig a cél tartalma a legtömörebben talán így fogalmazható meg, és manapság egyébként is „elegáns” vagy inkább csak „elkel” és valamiképp jól értesültséget sejtet, ha angol szavakat főzünk a mondandónkba. Ami pedig a Kadarkához fűződő személyes viszonyomat illeti, az mondhatni teljesen új kelet, bár ahhoz képest most már erős szálúnak mondható. A bort – és csakis a jó bort – persze már régen kedvelem és tisztelem, ám életem első, nagyobbik felében, az ismert okoknál fogva („a történelem úgy alakult” mondta erről más konkrét összefüggésben egy klasszikus), szóval az itt most nyilvánvalósága miatt sem részletezendő okokból, kies tájainkon ritkán sikerült, pláne tartósabban, igazán bornak nevezhető borhoz hozzájutni. „Entz Géza, kadarnagy” bővebben

Ráckeve, a szűkebb hazám, ha áttételesen is, de évszázados kapcsolatban áll a Kadarkával. A településre az 1400-as években a török elől menekülve érkezett a névadó népcsoport, s hozták magukkal a fajtát, amely a 17. századra elterjedt az egész országban. Bár a szakértők szerint a szőlő Albániából ered, Ráckevén nincs ember, aki ne a délvidékről jött ősök borának tartaná. „Farkas József, kadarnagy” bővebben

Már évek óta hűséges társam a bor, körtagságom óta egyre inkább az ízekben gazdag, sokszínű Kadarka. Fehértől mély bordóig ível. Könnyed és súlyos. Karcsú és testes. Egyszerű és elegáns. Vidám és méltóságteljes. „Hidvégi Violetta, kadarnagysád” bővebben

A Kadarka nekem a kört jelenti. Természetesen nem egy kört, a szó geometriai értelmében, hanem a Kadarka Kört, ahol havonta összejön közel kéttucatnyi lelkes ember, hogy ennek a hagyományosan szép magyar bornak a presztízsét újjáélessze. No, nem olyan nagy teher azért ez a „körözés”, sőt kifejezetten kellemes időtöltés az egyívású kadarnagyokkal kvaterkázni, miközben okos és szívből jövő előadásokat hallgatunk kiváló borászainktól. „Kiss Imre, kadarnagy” bővebben

A baráti kérésnek engedve gondolkodtam el azon, hogy mit is tartok, gondolok a Kadarkáról, mi az, ami hozzá köt. Semmi okos nem jutott eszembe. Azt sem tudom megmondani, miért szeretem. Talán, mert számomra apró kortyokkal, lassan, ízlelgetve inni ellazulás és megnyugvás. Inni fröccsként, pezsgő szódával maga a nyár és az öröm, s ha a teraszon ránk boruló estében az ulti járása is jó, meg a szivar finom, igazán szép a világ, és fenséges az érzés. (Megjegyzem, biztos ki lehet próbálni az ízt szivar nélkül is. Lehet, így egészségesebb, de nekem – bevallom gyengeségem – együtt a fontosak.) „Kovács Árpád, kadarnagy” bővebben

Tiszanagyfaluban, szülői házunk udvarából, a kerten végigtekintve, úgy három-négy kilométer távolságban a Tokaji-hegy kékes-zöldes kúpja látható. Verőfényben a szőlőtáblák is eltűnnek a lankásabb lejtőkön, apró piros pontok a cserepes présházak. Így amikor az iskolában a Himnuszt tanultuk – „Tokaj szőlővesszein / Nektárt csepegtettél” – nem csak látva láttuk, szívvel-lélekkel is értettük és éreztük, nekünk van a legszebb hazánk, miénk a világ legfinomabb bora. „Lenkovics Barnabás, kadarnagy” bővebben

Na jó, egyszer muszáj végre bevallani. Én még csak nem is nagyon szeretem a vörösbort. Kadarkát talán nem is ittam azelőtt, hogy jeles társaim maguk közé hívtak a Körbe. Nagyjából odáig tart a szaktudásom, hogy mi ízlik, és mi nem. Angelus Robival a második pohár táján már hangosan szoktunk vihogni azon, miféle illatokat, zamatokat éreznek bele a hozzáértők a nedűbe. Pitypang – mondta nemrég valaki, mi meg percekig röhögtünk, hogy naná, majd lórum. Aztán persze kiderült, hogy ez egy kártyajáték, amire mi gondoltunk, az pedig: lórom. Mégpedig mezei. „N. Kósa Judit, kadarnagysád” bővebben

Egész egyszerűen kijelenthetném, hogy szeretem a Kadarkát. De ez tényleg nem ilyen sima ügy. Merthogy viszonyomat nem tudom, de nem is akarom tárgyszerűen, a bornak a hozzáértők által felállított paramétereivel meghatározni.

„Nemes Tamás, kadarnagy” bővebben