A baráti kérésnek engedve gondolkodtam el azon, hogy mit is tartok, gondolok a Kadarkáról, mi az, ami hozzá köt. Semmi okos nem jutott eszembe. Azt sem tudom megmondani, miért szeretem. Talán, mert számomra apró kortyokkal, lassan, ízlelgetve inni ellazulás és megnyugvás. Inni fröccsként, pezsgő szódával maga a nyár és az öröm, s ha a teraszon ránk boruló estében az ulti járása is jó, meg a szivar finom, igazán szép a világ, és fenséges az érzés. (Megjegyzem, biztos ki lehet próbálni az ízt szivar nélkül is. Lehet, így egészségesebb, de nekem – bevallom gyengeségem – együtt a fontosak.)
Mondható persze az is, hogy más nedűvel ugyanígy felrepülhet az ember a csillagokba, vagy, ha sokat iszik, elmerülhet ott, alul. Lehet, de nekem így a jó, és nevetséges lenne, ha azt állítva, hogy értek a borhoz, előállnék valami szakszerű, komolykodó magyarázattal. Korántsem veszélyes viszonyomat így csak azzal magyarázom végezetül, mintegy összegezve az eddigiket: szeretem, CSAK. S talán ez is elég.