Na jó, egyszer muszáj végre bevallani. Én még csak nem is nagyon szeretem a vörösbort. Kadarkát talán nem is ittam azelőtt, hogy jeles társaim maguk közé hívtak a Körbe. Nagyjából odáig tart a szaktudásom, hogy mi ízlik, és mi nem. Angelus Robival a második pohár táján már hangosan szoktunk vihogni azon, miféle illatokat, zamatokat éreznek bele a hozzáértők a nedűbe. Pitypang – mondta nemrég valaki, mi meg percekig röhögtünk, hogy naná, majd lórum. Aztán persze kiderült, hogy ez egy kártyajáték, amire mi gondoltunk, az pedig: lórom. Mégpedig mezei.
Mégis, határozott elégedettséggel tölt el, hogy ha minden jól megy, valamelyest részese és elősegítője leszek az „új” – vagy éppen „régi”? – budai vörös megszületésének. Budát és Pestet szenvedélyesen szerető emberként ennél tényleg nem vágyhatom többre, és ha csak annyit teszek hozzá a nagy vállalkozáshoz, hogy hevesen szurkolok, valamint havonta egyszer, roppant kellemes társaságban, remek borokat fogyasztok – mondhatom, hálás lehetek a sorsomnak.