Véletlenül ismerkedtem meg a Kadarkával. Hogy egészen pontos legyek: az emlékével. Borozó Budapest című kötetem adatgyűjtése során, amikor kiderült, hogy a hajdan oly kiváló budai vörösbornak ez a fajta volt a szőlője. Azonnal eszembe jutott, rám vár a feladat, hogy újra az legyen: egy újjászülető remek fővárosi bor. Két éve fordult termőre a gondolat, zsákutcákat kerülgetve jutottam el idáig, s most már egy remek csapattal a dűlőúton járunk, ami többünk reményei szerint újra boráért telepített kadarkásokba vezet, több helyén is talán Budának. Ritkán adatik meg egy író embernek, hogy ilyesféle akciókat menedzselve túllépjen a maga mesterségén, bár ami azt illeti, ez velem már máskor is előfordult.
Viszonyom a Kadarkához – amely érzelmi kapcsolatnak a megfogalmazására külön-külön is megkértem az itt is körülöttem ülő kadarnagyokat, azokat, akik hajlandóak voltak elmerülni gondolataikba, hogy ezt a feladatot teljesítsék – teljesen egyértelmű. Megszerettem. Szeretem benne összetéveszthetetlenül sajátos ízét-illatát, simulékony, barátságos kerekségét, gyönyörű silleres csillogását, derűs, nyári színeit.
És azt, hogy éppen olyan, mint mi vagyunk, magyarok. Noha nem is ősszülötten magyar. De hát melyikünk az? Hogy minden helyzethez alkalmazkodik, hogy bármilyen teljesítményre képes, de csak ha kedve tartja, vagy éppen rákényszerítik. Hogy mindent tud, s mindennek az ellenkezőjét. Hogy értő kezekben nagyszerű, de ha elhanyagolják, tönkretesz. Hogy száz és száz évek óta kísérőnk a folyton változó világban. Házunk népéhez tartozó eleven élet. Volt – és újra: lesz!