I and the Kadarka. Azért a mondat, mert olyan angolos, és már a reformkor nagyjainak is sok mindenben az angolszász világ volt az ihletője (igaz, nem épp a borászat tekintetében). Másrészt pedig a cél tartalma a legtömörebben talán így fogalmazható meg, és manapság egyébként is „elegáns” vagy inkább csak „elkel” és valamiképp jól értesültséget sejtet, ha angol szavakat főzünk a mondandónkba. Ami pedig a Kadarkához fűződő személyes viszonyomat illeti, az mondhatni teljesen új kelet, bár ahhoz képest most már erős szálúnak mondható. A bort – és csakis a jó bort – persze már régen kedvelem és tisztelem, ám életem első, nagyobbik felében, az ismert okoknál fogva („a történelem úgy alakult” mondta erről más konkrét összefüggésben egy klasszikus), szóval az itt most nyilvánvalósága miatt sem részletezendő okokból, kies tájainkon ritkán sikerült, pláne tartósabban, igazán bornak nevezhető borhoz hozzájutni.
És most, a világtörténelmi háttér kellően árnyalt bemutatását követen, néhány szó arról, hogy fél évszázados tévelygés után hogyan kerültem mégiscsak kapcsolatba a Kadarkával. Ennek egyedüli oka, hogy időközben főkadarnaggyá megválasztott barátunk, akkor még csak történész, újságíró és szerkesztő, nevén nevezve Buza Péter hogy hogy nem, megkeresett, hogy működjünk együtt Száz magyar falu cím könyvsorozata határon túli köteteinek szerkesztésében. Innen aztán alig néhány lépésre újabb nagyralátó cél tűnt fel a horizonton: a Kadarka ősi jogaiba való visszahelyezése, amin együtt is munkálkodhatnánk. És most már munkálkodhatunk! Ennek hallatán, különösen pedig annak fölcsillantását követően, hogy a megvalósítás útjának megkerülhetetlen részét fogja képezni az ez ügyben havi rendszerességgel végrehajtandó magas kulináris színvonalú vacsorázás, borozás, felpezsdült bennem a magyar Gründerzeit idején, s éppen a borászatban jeleskedett dédapám, Entz Ferenc vére.
A munka folyik, a győzelem a miénk lesz!